Kétségek
Szürke napok, szintelen városok, fakó emberek. Mindennapok.
A Város legforgalmasabb utcáján naponta százezrek fordultak meg. Tömegek ütődtek egymásnak majd szó nélkül haladtak tovább végzetük felé. Mobillal a fülükön, zsebre tett kezekkel, egymásról tudomást sem véve kavarogtak az élet színpadán.
Egy alak vált ki a sokaságból. Kalapját mélyen a szemébe húzva, belépett egy kapualjba. Cikázó szemmel figyelte az embereket.
Késő őszi nap volt, hosszú kabátok suhogtak a szélben, elszabadult sálak kalandoztak jobbra-balra. A természet ezerszínű hangja helyett autó motorok lelketlen hangja muzsikált, amiket sűrű káromkodások tarkítottak.
− Hát nem tudom… talán… - férfi hangja derűs volt, ahogy a telefonba beszélt. – Remélem, este hatra már otthon leszek! – Felkacagott majd elköszönt a beszélgetőtársától. Eltette a mobilját és mosolyogva folytatta az útját. Egészen addig, amíg egy kéz nyúlt ki érte az egyik kapualjból.
−Elnézést uram! Lenne pár perce a számomra?
−Sajnálom uram – emelte maga elé két kezét a férfi. – Nem veszek semmit, és megtérni sem akarok.
−Félreért, csak néhány kérdést szeretnék feltenni önnek!
−Kérdőívekre sem vagyok vevő.
−Kérem, a nevem Mr. Dubium! És nincs nálam semmiféle kérdőív. Csak néhány percet vennék igénybe az életéből! Ön is a híd felé igyekszik igaz? – Válaszra sem várva belékarolt a férfiba és híd felé terelte.
A férfi arcáról eltűnt a mosoly. Úgy gondolta, ha válaszol a fura nevű alak kérdéseire előbb szabadul tőle.
−Na jó, engem Kevin Smith-nek hívnak.
−Örvendek Mr. Smith. – Mr. Dubium feljebb tolta a kalapját, szürke szemei kíváncsian fürkészték kiszemeltjét. – Ön boldog Kevin?
Váratlanul érte a kérdés, és az is, hogy a keresztnevén szólították.
−Igen… nagyon.
−Van gyermeke, szép felesége, kényelmes állása, jó keresete?
−Azt mondta nincs önnél kérdőív, de ez már nagyon úgy hangzik, mintha valami felmérést végezne.
−Megint félreért, uram. De akkor máshogy teszem fel a kérdést. – Mr. Dubium végig simította a homlokát. – Úgy érzi, mindene megvan, és a Mennyekben jár, igaz?
Kevin Smith arcán gyermeki mosoly jelent meg.
−Pontosan – felelte.
−Ez csodás – veregette meg a vállát a kalapos. – De mi van, ha Ön tényleg a Mennyekben van?
−Ezt, hogy érti? – torpant meg Kevin.
−Jöjjön csak – gyengéden maga után húzta a férfit. – Gondolja, hogy a Földön lehetnek-e az emberek olyan boldogok, mint Ön?
−Azért nekem is vannak problémáim!
−Csupa apróság! Hogy melyik iskolába adják be a fiukat, hogy hova menjenek vacsorázni, soroljam még?
Mr. Smith némán sétált a férfi mellett.
−Gondoljon csak bele! Mit hall nap, mint nap a hírekben? Lakástűz, halálos gázolás, merénylet, járvány, szökőár, földrengés, atombombák. Erre jön Ön fülig mosollyal, boldog magánélettel, sikeres karrierrel. Gondolja, hogy reális ez?
−Nemcsak én vagyok, aki sokra vitte a munkájában, vagy boldog házasságban él!
−Akik magas posztokban vannak minden csaltak, sikkasztottak vagy loptak.
−Én lennék az egyetlen, aki boldog házasságban él?
−Családon belüli erőszak, hűtlenség, válóper, depressziós gyermekek.
−Ön szerint én a Mennyekben élek? De ha igaza van… halott lennék?
−Ezt ön mondta, nem én.
Smith ismét megtorpant, már elérték a híd közepét. Autók húztak át az átjárón, kipufogójukból fekete füst gomolygott. Az emberek kikerülték őket, voltak, akik trágárságokat vágtak a fejükhöz, hogy épp a járda közepén dekkolnak.
−Ez hülyeség, én éllek! Most is itt toporgok a Város egyik legnagyobb hídján és Önnel beszélgetek.
−Ki mondta, hogy én is élek? Hogy ez a hely ahol most állunk a valóság?
−Bizonyítsa be, hogy halott vagyok!
−Bizonyítsa be, hogy él!
−Rendben! – Kevin kétségbeesetten nézett körül, majd egy középkorú hölgy elé ugrott. – Elnézést, hölgyem!
−Igen? – mosolygott rá a nő.
−Ön ugye lát engem?
−Persze.
−És érzi azt is ahogy fogom a karját!
−Izé… jól van, uram? – a nő száján most már zavart volt a mosoly.
−Érzi vagy nem? – dörrent rá Kevin.
−Érzem! De kérem, ne bántson!
Kevin azonban már nem figyelt rá, Mr. Dubium felé fordult.
−Látja ez a nő lát engem, érez engem. Élek!
−Miből gondolja, hogy egyáltalán él az a nő? – Mosolygott Mr. Dubium. – Lehet, hogy ő is éppen úgy halott, mint Ön miközben még mindig azt hiszi, hogy él?
Kevin idegesen körbenézett, újabb kiszemeltet keresett. A kalapos megsejtette a szándékát.
−De az is lehet, hogy az egész Város halott. Akár holnap reggelig kérdezgethetjük, az itt járókat akkor sem leszünk előrébb.
−Van egy ötletem! – lelkesedett Smith. – Ugye ha meghalunk a testünk a földön illetve a földben marad és csak a lelkünk száll fel az angyalok közé. Igaz?
−Ez csak elmélet!
Kevin görnyedezve a földet vizsgálta. Pár pillanat múlva megtalálta, amit keresett. Egy pár centi hosszú üvegdarab csillant meg a kezében.
−Tehát a testünk marad, és ha most odafent vagyunk, akkor csak lélekben. A lelkünk pedig nem tud vérezni.
Fogta az üvegdarabot és mélyen a tenyerébe vágott. Fájdalmasan felszisszent, amikor a hideg üveg a húsába hatolt. Vörös, életet adó folyadék végigcsurgott a tenyerén majd koszos aszfaltra cseppent.
−Látja, vérzek. Élek!
−Gratulálok! Bebizonyította, hogy az ember vére vörös, ha megvágja magát valaki, akkor a testéből vér bugyog és a sziszegéséből ítélve azt is, hogy ez nem kellemes dolog. De semmi egyebet!
−Ezt, hogy érti?
−Még senki nem jött vissza a halálból tehát nem tudhatjuk, hogy odaát nem létezünk-e testi valónkban. Épp úgy, mint a Földön.
−Ez bolondság, ha meghalunk a lelkünk tovább szál a testünk meg egy rohadt faládába rothad tovább! – Zsebkendőjével átkötötte a tenyerét. Pillanatok alatt átvörösödött a fehér anyag.
−És ha nem? Ha odafent is kapunk testet? Egy egészséges testet?
−Ez kész elmebaj! A kurva életbe!
−Na de Mr. Smith –mosolyodott el Mr.Dubium.
−Na de a nő látott és érzett…
−Épp most mondom, hogy odafent is kaphatunk egy testet, amit épp úgy látni és érezni, mint a Földön.
−De akkor én mért nem emlékszem arra, hogy új testet kaptam?
−Talán túl nagy sokk volt önnek az, hogy meghalt. Minden rossz emléke kitörlődött? Tényleg van Önnek egyáltalán egy rossz emléke?
−Hát… egész életem úgy alakult, ahogy kívántam, boldog vagyok. Értek kellemetlen dolgok, de kifejezetten rossz emlékeim nincsenek.
−Erről beszélek. Ez nem normális, ugye tudja?
−Fogalmam sincs.
Percekig álltak csendben, egymás mellett. Kevin Smith az alattunk hömpölygő folyó futását bámulta, Mr. Dubium pedig az ő gondterhelt arcát.
−Hogy, bizonyíthatnám, hogy élek? – nézett fel rá Mr. Smith.
−Hát én csak egy dolgot tudok elképzelni.
−Halljam!
−Hát, ha most öngyilkos lesz és meghall, elhiszem, hogy élt. Hogy boldogan élt.
−Maga megőrült – horkant fel Kevin.
−Tud jobbat?
Ismét tonnányi súlyú hallgatás borult rájuk. Csak a Város élt és lélegzett mellettük.
−Mi lesz a családommal? A feleségem és a fiam…
−Mi van, ha már ők sem élnek? Ha nekem van, igazam nem történik semmi, mert már eleve halott volt.
Smith mindkét kezével beletúrt a hajába.
−Lehet, hogy bediliztem? Már látomásaim vannak. Ön nem is létezik. Nem áll itt mellettem senki.
−Megkérdezzünk egy járókelőt?
−Hogy gondolja az izé… öngyilkosságot? Lépjek a kocsi elé? Ugorjak a tóba? Lőjem fejbe magam?
−Van fegyvere?
−Nincs.
−Akkor marad az első kettő. Magára bízom!
−Abszurd egy helyzet.
−Az egész élet egy abszurd játék.
Kevin idegesen járkált fel alá. Hol a kocsik suhanó fémtestét bámulta, hol a korláton áthajolva hallgatta a folyó morajlását.
−Na jó – a járda széléhez lépett. – Döntöttem!
−Sok szerencsét Kevin! – mondta Mr. Dubium. Kezet nyújtott a férfinak. – Örülök, hogy megismertem!
−Mennyen a Pokolba! – Kiáltott rá Kevin. Megvárta még egy nagy kamion közeledett felé. Mikor már féktávon belül volt kilépett elé. Remélem, már rég halott vagyok, suhant át az agyán.
Mr. Dubium érdeklődve figyelte a férfit, ahogy a súlyos jármű elé lépett. A kamion vezetője a fékre taposott. Azok pedig hangosan sivítva tiltakoztak a szörnyűség ellen.
A halott, összeroncsolódott test tompa puffanással ért földet. A hídon úrrá lett a káosz.
Mr. Dubium szemébe húzta a kalapját és lassan, nyugodtan indult tovább. Kétségek nélkül nincs élet.
legközelebbi barátaitól. Utolsó szabadon töltött napján Monty újra felkeresi apját (Brian Cox), aki soha nem hagyta cserben, és találkozik két régi jóbarátjával, Jacobbal (Philip Seymour Hoffman) és Slaughteryvel (Barry Pepper). Vele van barátnője, Naturelle is (Rosario Dawson) - talán éppen ő volt az, aki feladta a rendőrségnek...
Utolsó kommentek