Ez a hét a kettőség hete volt. Amolyan boldog-szomorú hét. Ha véletlenül a délelőttöm jól sikerült, akkor biztosan a délutánom sült el rosszul. És fordítva. Hétfőn már eleve az, hogy hajnali 4:40-kor kell kelnem, kikészít, de most még a kollégiumban sem hagytak aludni, a szemben lévő szobában javítottak valamit. Fúróval. Hangosan. Suliban pedig nem láttam, amit látni akartam. Délután suli után, azonban a „hülye” szobatársak mindig feldobnak. Nem lehet mellettük csak úgy szomorkodni.
Kedden – a születésnapomon – szuper sajtótöri óra, fárasztó volt. A lehető legjobb születésnapi ajándék. De volt egy futópillanat, ami megkönnyítette a napom.
És este az ünneplés a forró, habos kakaóval, az is jól sikerült. Az első kollégiumban töltött születésnapom, és valószínűleg az utolsó is. De egyáltalán nem a legrosszabb.
Szerda. Filmóra. Ingmar Bergman: Tükör által homályosan. Lélektani dráma. Nagyon durva, komor, és egyben csodálatos film is. Megér egy külön bejegyzést, ami hamarosan majd valószínűleg meg is születik. A lényeg, hogy elgondolkodtatott a film, kicsit le is hangolt. Az Isten a szeretet? Kérdi a film végén az egyik főszereplő. Ezen rágódtam és nem úgy tűnt, hogy jó kedvem lesz aznap. Aztán mégis lett. Láttam, sőt beszéltem is vele. Mosolygott, még integetett is. Jó napom volt szerdán.
Ma is nehezen indult a nap. Olyan fura érzésem volt. Pont, mint a hetem, az egyik percben még jól éreztem magam a másikban legszívesebben kifutottam volna a világból. Aztán iskola és szó szerint majdnem összefutottam vele. Ismét földobta a napomat.
Aztán irány haza, következik a hosszú hétvége.
Utolsó kommentek