Kedd, 17:10, itt ülök a kollégiumi szobám asztalánál és írom a betűket amik majd szavakká növik magukat. A szavakból mondatok lesznek, de ezek a mondatok ugyanúgy nem fognak rajtam segíteni, mintha meg sem születtek volna. Még is ha leírom talán megkönnyebbülök. Ha visszagondolok az elmúlt pár órára, a kora délutánra a suliba minden egyes képet olyan élesen látok mintha moziban egy nagy vásznon futó filmet néznék. Talán ha kinyújtanám, a kezem még épp úgy elérném az üres műanyag üdítősüveget, amit az automata kidobott, persze mikor oly kegyesen elém köpte még teli volt. Amivel délután szórakoztam miközben...
Miközben fogalmam sem volt, hogy most mi is van. Mi történik, vagy történik egyáltalán valami.
Nem sokkal utánam érkeztél meg és egyenesen az osztálytársaid felé vetted az irányt. Én meg azzal a hülye kifogással, hogy szomjas vagyok az automata felé indultam, melletted kellett ellépegetnem. Örültem, azt hittem majd megint egymásra mosolygunk. Azzal a cinkos és fölényes mosollyal ahogy csak mi mosolyoghatunk egymásra, mert mi tudjuk, részesei vagyunk annak amit a többiek talán csak sejtenek vagy észre sem vesznek, vagy csak nem akarják észrevenni. Ki tudja. De a várt mosoly nem jött, rám sem néztél, én pedig ledöbbenve álltam az automata előtt és valószínűleg épp olyan értelmes képet is vágtam mint a már sokszor említett szerkezet. Még azt is elfelejtettem, hogy egy perccel azelőtt inni akartam egy üdítőt. Próbáltam leplezni azt az értetlen képet, a beszélgetésekbe is belefolytam kisebb-nagyobb sikerrel, sőt még néhány idétlen kacajra is futotta tőlem. Legbelül azonban kétség voltam, hisz mióta megérkeztél rám sem néztél. Kerülted a tekintetem. Reméltem, hogy csak ostoba bemagyarázás, de most már világosan látom, nem akartál a szemembe nézni. Miért?
Majd a színpadhoz ültél, messzire a mi osztályunktól, messzire tőlem. Az agyam pedig csak füstölt, most mi van? Valami rosszat csináltam? Olyat mondtam, amivel megbántottalak? Nem az nem lehet, vagy mégis?
Már hetek óta tart ez az állapot. Őszintén megmondtad, nem tudod, mit akarsz, nem tudod mi lesz velünk. Néha úgy érzem szabad az út, néha - mint ma délután is -, hogy már látni sem akarsz többet.
Ha te sem vagy tisztában azzal, hogy mit akarsz, akkor képzelheted, hogy én mit érzek. Szinte minden órában más állásponton vagyok. Egyszer biztatom magam, hogy igen kitartónak kell lennem és akkor minden sikerül, minden jó lesz, boldog leszek. Pár perc múlva pedig már ki vagyok akadva, hogy ez így nem mehet tovább. Nem kínozhatom magam még hetekig vagy akár hónapokig. Be kell fejeznem. Be kell fejeznünk azt ami még szinte el sem kezdődött, de ami már eddig is jó volt. Nekem jó. Ilyenkor egy hang azt kérdezi tőlem: hol találsz még egy lányt, aki Szilvásit olvas, aki már olvasta az ő történetüket, aki blogot ír, akinek a kedvence egy kék szemű ninja, és nem utolsó sorban ilyen helyes. Nagyon.
A színpadról rám néztél. De abban sem volt köszönet. Nem tudom talán - remélem - túlmagyarázom a dolgot és egyszerűen csak rossz napod van. Volt. Bánatosan néztél rám, mintha te már valami olyat tudnál, amiről én nem, és számomra nem is jelent jót. Talán egyszer enyhült meg a tekinteted, amikor már az órára mentél. Akkor talán láttam a szikráját annak, amit annyira jó nézni a szemedben.
Először egy történetbe akartam foglalni ezt a mai napot és úgy megírni a novellát, aztán a mai nap hiteles ábrázolása lett belőle. Már-már naplószerű. Miért ezt a formát választottam nem tudom, csak úgy jött. Jobb lett azzal, hogy leírtam? Nem hiszem. Jobb lesz? Nem tudom. Megannyi kérdés válaszok nélkül. És a legfontosabb, amire csak az idő adja meg a választ?
Mi lesz velünk?
Utolsó kommentek