Vajda János:
Magány
Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot,
És mondja mindenki a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.
Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.
Hol a legsürűbb az erdő, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre idő, élet, -
Leborulok sóhajtva: „istenem,
Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?
Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad,
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?”
És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan levegő meredt, holt,
Mintha befagyna, dermesztő a csönd.
És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
„Hozzám hasonló e világon nincsen,
Mindig magamban, egyedül vagyok!”
Utolsó kommentek