— Aztán egyszer mégis vissza kell jönni, és eloltani a villanyt… és akkor rám hullik a sötétség, mint egy kloroformos vattacsomó, és akkor megint villanyt gyújtok, és bámulok, és bámulok…
Úgy látszik, részeg vagyok, gondolta Ravic. Gyorsabban sikerült, mint máskor. Vagy a félhomály teszi? Vagy a kettő együtt? Hova lett az a jelentéktelen, fakó nő? Ez itt egészen más. A szeme. Az arca. Engem néz. Az árnyékok okozzák bizonyosan. Csendes tűz ég a homlokom mögött, annak a fénye világítja meg őt is. A részegség első szikrái.
Nem figyelt arra, amit Joan Madou mondott. Erről mindent tudott, és nem akart többé tudni róla. A Magány, az élet örökösen visszatérő refrénje. Nem rosszabb és nem jobb, csak több szót vesztegetnek rá. Mindenki magányos, és senki sem egészen az. Váratlanul megszólalt egy hegedű, mint egyszer régen alkonyatkor. Egy kert is volt valahol, Budapesten, valamelyik magaslaton. Gesztenyefák nehéz illatát hozta a szél. Egy szempár világit az alkonyatban, és az álmok, mint bagolyfiókák, ott gunnyasztanak máris a válladon. Sosemvolt éjszaka. Az óra, amely minden nőt megszépít. Az est nagy, barna pillangószárnyai.
Erich Maria Remarque: A Diadaliv árnyékában
Utolsó kommentek