Két öreg bácsi sétált egymás mellett a napsütésben. A tavaszi zsongás, a jó idő őket is kihúzta a betonfalak börtönéből. A baloldali öregúr kissé hajlott hátú volt, szépen faragott sétabotjára támaszkodott. Kissé húzta a jobb lábát. Viszont az arca korához képest sima volt, és boldog. Az élet minden jót és szépet megadott neki. Jobb oldalán sétáló barátja fiatalos volt. Kalapja alól kikandikált hosszú ősz haja. Orrára napszemüveget biggyesztett. De még annak segítségével sem tudta eltakarni azt a sok ráncot, amelyet azon hosszú harc során szerzett melyet úgy nevezünk, élet. Két teljesen ellentétes férfi sétált egymás mellett a legnagyobb megértésben.
- Képzeld, tegnap este az unokám elém állt és azt kérdezte: papa neked van álmod? Amit mindennél jobban akarsz? - szólalt meg a sétálóbotos bácsi.
- A kis aranyos – mosolyodott el a másik. - És mit feleltél neki?
- Ő adta az ötletet – folytatta, mintha meg sem hallotta volna barátja kérdését a sétapálcás -, hogy megkérdezzem neked mi az álmod? Sokszor látom, hogy csak ülsz és bámulsz magad elé. A szemed fátyolos, mintha álmodnál.
- Ha elmondom, mire gondolok, olyankor te is elmondod, hogy mit feleltél az unokádnak?
- Megegyeztünk!
Elmosolyodtak, mire a napszemüveges úgy irányította lépteiket, hogy az egyik padnál kössenek ki. Letelepedtek, majd a bácsi felemelte a kalapját, megigazította a haját és egy hangos sóhaj után beszélni kezdett.
- Ha igazán tudni akarod, elmondom.
Sok-sok évvel ezelőtt történt. Akkor még nem is ismertük egymást, én alig múltam húsz. Akkor épp újságírónak készültem ennek megfelelően az egyik helyi iskolában képeztem magam. Egy átlagos nap volt, amikor megláttam őt. Jobban mondva meghallottam, és nem is igazából őt, hanem az egyik tanárunkat. Épp Szilvási könyvein vitatkoztak. Na, akkor majdnem lefordultam a székről. - A bácsi nem csak az öltözködés terén mutatott fiatal mentalitást, de fiatalos szavajárását is megőrizte. - Arra fordultam és megláttam őt, már akkor megfogott, hogy milyen helyes. Rögtön elhatároztam, nem hagyom csak úgy elsétálni mellettem. Kiderítettem ki ő. Tudod...
- Mi volt a neve? - érdeklődve kérdezte barátja, miközben sétabotját kezeiben forgatta.
- A neve...? - kérdezett vissza kicsit bizonytalanul amaz.
- Elfelejtetted?
- Ááá – rázta meg fejét -, soha nem fogom elfelejteni, sem a nevét, sem a lényét, amit az a név takart. De ez had maradjon az én titkom.
- Rendben. Mond tovább!
- Na, ott tartottam, hogy kiderítettem ki ő. Akkoriban volt nagy divat az úgynevezett MSN. Ismered?
- Persze, mindennapos eszközöm volt akkoriban.
- Igen. Sajnos az volt a baj, hogy mi is azon keresztül kezdtünk el ismerkedni. Pár nap alatt sok mindent megtudtunk egymásról, túl sok mindent. Több olyan titkot is felfedtünk egymásnak, amit nem kellett volna. Nem ott, nem akkor, és nem úgy. Ez az egész odavezetett, hogy amikor az iskolában összefutottunk már alig mertünk EGYMÁS SZEMÉBE nézni.
- És mi történt?
- Nem tudom... - tanácstalan volt a hangja, és nagyon szomorú. - Bizonytalan volt, nem tudta mit is akar tőlem, nem tudta mit is akar magától. Talán nem voltam elég kitartó, feladtam, a várakozást. De az is lehet, hogy ő talált vissza a barátjához. Mielőtt találkoztunk volt barátja, majd nem sokkal a találkozásunk után szakítottak.
Nem tudom...
Sokáig csak csendben figyelték a parkban sétáló fiatalokat. Vagy épp csukott szemmel élvezték a napsütést.
- Ez az álmod? - kérdezte a bácsi, akinek az unokája faggatta őt az álmairól.
- Nem, nem az álmom, ez a múltam. Az álmom az, amit a lány mondott egyszer. Hogy szeretett volna más korban születni. Én is szerettem volna vele egy másik korba születni. Amikor nincs MSN, nincs webcamere, nincs sms. Vannak viszont közös tanulások, szerelmes levelek, amire akár napokat is várni kell. Amikor a fiatalok még nem a neten akarta ismerkedni, hanem inkább közös programokat szerveztek és vettek részt benne. Az szép idő lehetett, kár, hogy nélkülem, nélkülünk múlt el.
- Ez az álmod?
- Ez!
- Szép álom.
- Az... Mit válaszoltál az unokádnak?
- Azt, hogy nem hiszek az álmokban.
A bácsi hangja még el sem halt, mikor a fiú felriadt álmából. Az álom nyomasztó kétségbeesése tonnás súlyként nehezedett a fiú mellkasára. Megrázta a fejét és őszintén remélte, hogy az álom csak álom marad és nem ő lesz az a bácsi, aki majd keserűen mesél barátjának a múltjáról.
Utolsó kommentek